7. fejezet: Egy gyöngyszem a sivatagban (Ausztrália)

Sziasztok! :) 
Gyorsan meg szeretném köszönni első feliratkozómnak a sok-sok komit, meg persze a feliratkozást! ;D Ezt a részt az egyik legjobb barátnőmnek, Fanninak küldeném. :)
Ennyi voltam, pusza! <3
°Hug Me°

Ebben a pillanatban megállt a kocsi. Alex megint beindult-"Kyle! Ne tökölj, indulj már! Megőrültél?! Meg fogunk halni!"-ekkor kinyílt az ajtó, és Alex kiugrott a csomagszállítóból. A kocsiból azonban nem a helyes fiú szállt ki, hanem egy cigiszagú, magas, zömök, rossz arcú ember. Hosszú, sötét haját az arcába fújta a szél, de ő hatalmas kezével rendbe tette. Alex megtorpant, és földbegyökerezett a lába. "Mi...mit csináltál Kyleal?" "Jajj, szivi, az most tök mindegy."-mondta lazán a férfi. A felhőkre nézett, majd ránk-"Na, kiszállás!"-utasított. Alex azonban a férfire támadt. El akarta tolni, hogy odaférjen a kocsihoz, de a pasas meg se moccant. Alexra nézett, és nevetve ellökte, mire szegény hanyatt esett. Naomi nem bírta, és kiugrott a helyéről. A szemei villámokat szórtak, miközben a hústorony felé közelített. Az csak elnevette magát, de Naomi egy jól irányzott mozdulattal gyomorszájon rúgta. Az ember ugyan meg se moccant, de Naomi nem adta fel. Amikor a férfi ütni próbált, ő kitért az ökle elől. Ezt már én sem bírtam. A többiekre néztem, és Naomi felé biccentettem. Ők vették az adást, és velem együtt megrohamozták az embert. Ezen nagyon meglepődött, de ahelyett, hogy védekezett volna, beugrott a kocsiba, és elhajtott. Alex még egy ideig futott utána, de végül feladta. Mire mi is utolértük, már sírt. Emili finoman átölelte. "Megoldjuk. Biztosan megoldjuk."-de hiába próbálkozott. Alex az egyre távolodó autóra meredt, ami lassan már csak egy naptól szikrázó, fekete gyöngyszem lett a hatalmas sivatagban. Fölöttünk az ég már korom fekete volt, mégis ijesztően nagy csend honolt. Túl nagy... halk sziszegés szerű hangot hallottunk. Alex lassan felemelte a fejét. Hirtelen tényleg szélcsend lett, mire hátra nézett-"Futás!"-mondta türelmetlenül, de mi nem mozdultunk. Ránk nézett-"Nem értitek? Fussatok már!"-de mi csak álltunk. Ezt látva Alex kitépte magát Emili karjaiból, és elrohant az úton. Egymásra néztünk, és utána szaldtunk. Olyan gyorsan futottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Kalapált a szívem, kapkodtam a levegőt és lassacskán enyhe véríz volt a számban. (ez furán hangozhat, de gondolom, ha sokat futtok, veletek is előfordul) Emili előttem száguldott, de kezdett lassulni. Fejéről már rég lerepült a kalap, egyik kezében szorongatta. Már Alex is mellettem loholt. Én hirtelen megtorpantam. A kétségbeesés teljesen úrrá lett rajtam."Lányok, ennek így semmi értelme!"-mindenki megállt, majd kétségbe esett arccal rám meredt.  Hátranéztem. A felhőkből lassan egy apró tölcsér formálódott. "Inkább vonuljunk fedezékbe!"-csak Emili kapcsolt. Körbenézett, majd bemutatott a sziklás sivatagba. Először nem értettem, de ő nekilódult. Én rohantam utána, s már láttam, mitől jött izgalomba. Egy apró barlangot talált. Talán mind beleférünk, de attól tartok, hogy már foglalt a menedék. Mindenesetre perpillanat nem volt más esélyünk. Amikor Emili a barlang szájához ért, hanyatt vágta magát, és úgy csúszott be, azonban egy nagy sikítást is hallottam. A többiek megtorpantak, én meg bedugtam a fejem a barlangba-"Emiliii! Jól vagy?"-kiáltottam, mire hamar jött egy megnyugtató nevetés. "Persze, csak megijedtem! Ez hatalmas!"-ezt meghallván már készültem bevetni magam, de még egy pillantást vetettem a mostanra teljesen kialakult tölcsérre.

A látvány ijesztő volt, főleg amikor a diónyi esőcseppek apró jégdarabok társaságában kezdtek el hullani az égből. Bevetettem magam a sötét, kiszáradt barlangba, ahol meglepetésemre egy csúszdaszerű lejtő vitt le az aljára. Annyira nem volt mély, de kicsit kezdtem aggódni, hogy hogyan fogunk kijutni. "Nem kellene eltorlaszolni a bejáratot?"-kérdezte Naomi, amikor már mindenki leért. Lindával szinte egyszerre kiáltottuk-"Isten ments!"-de aztán hagytam, hogy folytassa-"Ha bezárnánk a lyukat, akkor nem egyenlítődne ki a nyomás!"-ezt mély csend követte, de végül is ránk hagyták. Most volt egy kis erőm úgy igazán körülnézni. A sötéthez még nem szokott hozzá a szemem, de úgy nagyjából bemértem a barlang méretét. A mennyezet alig volt magasabban a fejünknél, viszont oldalra nézve elég kiterjedt volt. A dohos barlang szag keveredett a kinti vihar szagával. "Jól van lányok, semmi pánik."-Linda próbált megnyugtatni minket-"Egy tornádó 2-3 percig létezik, utána semmivé foszlik."-ebben a pillanatban, mintha az Univerzum ki akarna tolni vele, egy apró ér kezdett el a lejtőn lecsordogálni. Linda zavartan próbálta megmenteni a helyzetet-"Ööö... hát gyakran van ez így, de ha szerencsénk van, akkor egy részét beszívja a tikkadt talaj..." Az elején még működött is a dolog, de amikor a cérnavékony folyásból apró Niagara lett, akkor már a föld is kilökte magából, mint valami mérget. A cipőm kezdett átázni, s már reszkettem a hideg víztől. Egyszer csak éreztem, hogy a szél ki akar szippantani a menedékemből. Ijedten a többiekre néztem, de amikor már kissé fel is emelkedtem, akkor gondolkodás nélkül hasra vágtam magam, bele a vízbe... vagyis hogy a sárba... először furcsálltam a dolgot, de rájöttem, hogy a vizet már visszahúzta a kavargó szörnyeteg. Láttam, ahogy a többiek is követik a példámat. Emilire néztem, de egy sártömb viszonozta a pillantásomat. Gondolom, én is így nézhettem ki, mert ő elmosolyodott. Hirtelen azt éreztem, hogy a vihar igenis vonszol a földön. Ja, hülye vagyok, hogy nem a fal mellett hasalok... sikítottam, mire Emili, a sárgombóc arcú, megragadta a kezem. Na jó, ez gonosz volt, elvégre segített... na mindegy. Nagyon hálás voltam neki, de aztán a fergeteg már kissé a levegőbe emelte a lábamat. Én eszetlenül rugdostam a lábammal, tapostam a levegőt, de hiába. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy ez majd beválik és azt sem értem, hogy miért nem tudok sikítani? Próbálok beszélni, de nem megy. Gondolom a stressztől van, de akkor is! Már nem gondoltam komolyan, hogy túlélem ezt a "kis kocsikázást". Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon...már tényleg kezdtem nagyon elkeseredni, amikor a húzás gyengült. A lábaim lassan visszatértek a földre és kezdtem megnyugodni. Nem is tudom, mennyi ideig feküdtünk még így, hasalva a retvában, amikor egyszer csak eszembe jutott Kyle. Felpattantam, de hirtelen szédülés fogott el, és színes karikákat láttam. Pislogtam, hogy lássak valamit, de a barlang fala hullámzott. Már a levegőt is nehezen vettem, és lassan minden homályba borult...