8. fejezet: Álmok útvesztője (Ausztrália)

Sziasztok!

Na csak annyi lenne, hogy ez a rész kicsit morbid, és uncsi lett, olyan átvezetőrész féle. Most inkább a leírásokra gyúrtam rá. Ennek ellenére ezt a fejezetet most Fantának küldöm, ezer meg ezer bocsánattal!! <33 Jó olvasást, remélem tetszeni fog! ;D
°Hug Me°

Kidőltem, még hallottam néhány kósza hangot, de nem fogtam fel a jelentésüket. Éreztem, ahogy elszállok. Nem tudom hová, de biztosan jó helyre. Minden vibrált, színek kavalkádja zsibbasztotta az agyamat. Lassan kitisztult a kép…egy sziklán állok, az óceán partján,  égszínkék pánt nélküli, lenge ruhában. Érzem a sós illatot, az erős, hajamba kapó szelet, a csupasz lábam alatt a hideg, nyirkos követ. Egy kislány áll előttem, egy csinos kis piros ruhácskában. A szél a ruhájával, és hosszú barna hajával játszadozik. Aranyos lányka lehet. Közelebb léptem hozzá, de ő nem fordult meg.  Belenéztem az arcába. Ez fura, mintha kicsit hasonlítana rám... Sírt, vörös, duzzadt szeme volt.  Átkaroltam, de ő ekkor előrelépett. Nem értettem, hogy mit akar, de amikor már egymásután tette meg a lépéseket, kezdtem megijedni. Meg akartam fogni a karját, de ahogy hozzáértem a törékeny lányhoz, átsiklott rajta a kezem. A karjából az a darab, amit meg akartam ragadni, semmivé lett. Szó szerint egy üres sáv volt a könyöke helyén. Az égen sötét viharfelhők gyülekeztek, és villámok cikáztak. Most már a lány vállával próbálkoztam, de ugyan az történt. Olyan, mintha darabolnám a lánykát. Végül hagytam, menjen csak, de kezdtem izzadni. Már csak néhány lépésre volt a szikla szélétől, amikor megállt. Odaszaladtam hozzá, ám amikor megérintettem a „sávos” lány hátát, ledőlt. Úristen, tisztára mintha én löktem volna le! Utána kiáltottam-"Kira!"-nem tudom, miért ezt a nevet üvöltöttem, de egy belső hang ösztönzött. Láttam őt a vízbe esni, pont egy nagy szikla mellé. Felnéztem, és valamiért vissza akartam menni, de amikor megfordultam, egy sötét, mély lyuk volt a szikla helyén, melyből ijesztő, cinikus nevetés morajlott. A tengerre akartam nézni, de csak feketeséget láttam. Az az egy kődarab, amin álltam, elkezdett mozogni. A rajtam lévő ruha parázslani kezdett, az alja a combom közepéig le is égett, aztán az izzó szikra csak terjedt tovább. A ruhám koromfekete lett, és itt-ott néhány lyuk éktelenkedett rajta. Kezdtem tényleg nagyon beparázni. Ijedten kapkodtam a fejem jobbra-balra, de mindenhol a sötétség és kacaj volt. A hangok forrása egyre közelebb és közelebb jött. Aztán a szikla megállt, én meg hasra estem. A fejem lelógott, de akárhogy próbáltam felállni, nem tudtam, mintha kötelekkel rögzítettek volna.  Felemeltem a fejem, és a végeláthatatlan feketeségből valami vörös izét láttam folydogálni. Azt hiszem, vér… Amennyire körbe tudtam nézni, mindenhonnan ez folyt. A folyadék már a sziklámat mosta, amikor a kő is kezdte átvenni a véres színt. Én rángattam magam, de felállni csak nem sikerült. A vér lassan eléri a kő tetejét és a testemet.  Most oldalra próbáltam vetődni, s  láss csodát, sikerült! Basszus, csak legurultam a menedékemről… azt hittem, hogy a vérbe fogok esni, de én csak háttal lefelé zuhantam. Minden semmivé lett. Egy idegig még zuhantam, aztán egy fémlap került alám. Lassan feltápászkodtam. A hajamat felfele fújta a szél, és majdnem lerepültem erről is, de ijedtemben leguggoltam. Amikor ismét kezdtem biztonságban érezni magam, észrevettem, hogy oldalról egy óriási téglalap alakú izé közelít. Nagyon gyorsan jött, de mire felfogtam a dolgot, már nekicsapódott a „guggoló helyemnek”, és ott is maradt. Ugyan nem dőlt rám, de amikor további 3 is felém száguldott, már sikítva nekilapultam az immáron falként szolgáló fémnek. Mind a 3 fénylő lap megmaradt, pont úgy, mint az első. Na most vége, be lettem zárva. Észre se vettem, hogy már felülről is rám zuhan egy fémnégyszög. Amikor nagy, éles hanggal becsapódott, a földre dobtam magam. Most már tényleg totál be voltam kasztlizva. A börtönöm azonban mintha lassult volna, majd finoman földet ért. Kíváncsian felálltam és megérintettem a szilárd, hideg falat, mire az eldőlt. Hátrahőköltem, mert előre féltem, hogy mi fog elém tárulni, de hatalmas meglepetésben volt részem. Kezdjük ott, hogy erős napfény világított az arcomba. Hunyorogtam, takargattam a szememet, de semmit se láttam. Félénken előreléptem. Azt hittem, hogy valami szilárd, hideg, rideg vagy szutykos, retvás, lekulázott cucc kerül a lábam alá, azonban finom, selymes, puha és illatos fűre léptem. Az orromat isteni virágillat kényeztette, miközben kellemes szellő bizsergette a bőrömet. Lassan már láttam is valamit. Egy végtelen zöld mezőn voltam, amit a virágok tarkára színeztek. Néhány habos-babos hófehér bárányfelhő úszott az égen, a nap meg vidáman szikrázott. A mező szeme egy kristálytiszta, átlátszó tavacska volt. Magamra néztem, de meglepetésemre már nem a szenes, lyukas rongy volt rajtam, hanem egy csodaszép lenge, piros ruha, nyakamban egy bőrrel rögzített, vérvörös szív alakú kristállyal. Elindultam a hatalmas fűtengeren, az illatos virágok között. Megint mezítláb voltam, így tisztán éreztem a vaj puha földet a talpam alatt. A tó felé tartottam. Amikor odaértem, belenéztem és egy aranyhalacskát láttam játszadozni. Egy ideig még néztem a kis tavacska arany ékszerét, de valaki megérintette a vállamat. Annyira megijedtem, hogy beleestem a vízbe, amiből ekkorra már fekete iszap lett. Levegő után kapkodva kitörtem a vízfelszínre, és megláttam a parton azt a lányt, aki leugrott a szikláról. Az üde zöld mező és a virító, színes, pompás virágok mind elszáradtak, az eget sötét viharfelhők borították. A lány ijedten gesztikulált, de nem értettem. Erős szél támadt, s vadul fújta a haját. Barna szeméből színtiszta félelem sugárzott. Látván, hogy egy szót se értek, hátrafordult, és kiáltott. Egy fiú futott elő a semmiből, és átölelte a lányt, ő azonban kitört a szorításából, és felém mutogatott. Az a srác nagyon ismerős valahonnan, még is olyan ismeretlen… talán csak azért, mert nem láttam tisztán az arcát. Rám nézett, de csak a fejét csóválta, majd így szólt a lányhoz: "Ő döntött így, mi már semmit se tehetünk érte…"- láttam, hogy az arcáról egy könnycsepp gördül le. Mi van?! Mi volt az én döntésem? Ezt nem értem! A lány mit sem törődött a fiú szavával, odafutott egészen a tó széléhez, és kinyújtotta a kezét. Én ekkor megpróbáltam kiúszni, nyújtottam a kezem, de valaki megragadta a lábam, és lerántott a mélybe. Az iszap alól még láttam a lányt, aki utánam vetette magát, és úszott utánam a mélybe. Én még mindig nyújtogattam a kezemet, és már majdnem elértem az övét, amikor a fiú visszarántotta a megmentőmet. Még ő is vetett rám egy pillantást, majd felvitte a kislányt, aki még mindig engem nézett. Az arca egyre csak távolodott, s már semmit sem láttam. Magamra maradtam elveszve a semmiben. Csak lebegtem a néma csendben, a sötétségben. Éreztem, hogy sírni kezdek. Nem értek semmit, egyedül vagyok, és nincs semmi segítségem. Mikor lesz már vége? Aztán valaki megragadta a kezemet, és kirántott a fénybe….