6. fejezet: Kétségek (Ausztrália)

Mind sikítoztunk, Linda a kormányt rángatta, de hiába. A kocsi csak pörgött a homokban, majd végül megállt, de furcsamód kicsit balra billenve. Mindenki némán, reszketve ült a helyén, mi hátul még egymásba is kapaszkodtunk. Linda mély levegőt vett. "Mindenki jól van?"-kérdezte reszkető hangon. Eleresztettünk egy erőtlen "Aha..."-t, aztán Linda kiszállt a kocsiból. Megnézte a gumikat, és valamit motyogott. "Alex, gyere gyorsan!'-mondta ijedten. Alex kiugrott az autóból és Linda mellett termett. Ő is vetett egy rémült pillantást a kerekekre, majd Lindával beszéltek valamit. Én nem bírtam tovább, kiszálltam a kocsiból, ránéztem a bal elülső kerékre és megdermedtem. A kerék teljesem szétroncsolódott. Hátranéztem, a mögöttem lévőre, ami egy apró gödörben pihent. Alexra pillantottam,  aki a darabokban levő gumit bámulta. "Most mit csinálunk?" "Nem tudom... végül is az út csak egy köpésre van, de a kocsit el kell vontatni. Ha kihívunk valakit, akkor tuti elkéri a jogsit, meg a személyit, és akkor nagy gázban leszünk." Ekkorra már mindenki kiszállt az autóból. Én elindultam az út felé, majd leültem a szélére. Gondolkoztam. Eszembe jutott a családom. Vajon mit fognak szólni, ha megtudják, hogy a lányuk életveszélyes helyzetbe került? Vagy mi lett volna, ha nem így alakul? Mondjuk, ha felborul a kocsi? Betörnek az ablakok, és a szilánkok akár meg is ölhetnek minket... Néztem a lányokat és hátul megtámaszkodtam a kezemmel, miközben a sírógörcs kerülgetett. Naomi szeme már könnyes volt, Alex tanácstalanul könyökölt a motorháztetőn, Emili a többieket vizsgálta, valamilyen sérülés után kutatva, Linda meg engem nézett. Aztán üvöltözött valamit, de a nagy széltől nem hallottam. A többiek is felém néztek, és már mind ordibáltak. Alex a hátam mögé mutatott, mire hátranéztem, és megláttam a hatalmas sebességgel száguldó kocsit. 

Mire észbe kaptam, már ő is dudált, és lassítani próbált. Felpattantam a helyemről, beljebb mentem pár lépést és bár halálra rémültem, próbáltam nyugodtságot színleni. A kocsi hangos csikorgással megállt, és kiszállt belőle Kyle. "Jajj szia, úgy sajnálom, nem akartam útban lenni!"-próbáltam mentegetőzni. "Pedig nagyon ügyesen csinálod."-mondta kis gúnnyal a hangjában-"Mi történt a kocsival?"-kérdezte, miközben úgy nézett, mintha nem látna jól. "Baleset történt."-vágta rá Alex. Észre se vettem, hogy itt van. "De megoldjuk." "Hát azt nem hiszem."-nézett Kyle Alexre. "A gumi totálkár, az autót meg se bírjátok mozdítani." Alex ezt már nem tudta hova tenni. Mind tanácstalanul néztük az autót."Miért, neked van valami ötleted?"-kérdezte reménykedve Linda. "Természetesen." "Na ácsi, nem kell a mentőötleted, mi is megoldjuk!" "És hogyan?" "Hazamegyünk, elhozzuk a teherautót, és haza vontatjuk a kocsit."-Alex büszkén ránk, majd Kylera nézett. De volt egy dolog, amit nem vett számításba. "Alex, tudod mennyit jöttünk idáig? 150 kilométert!"-Alex arcáról lefagyott a mosoly, Kyle meg megragadta az alkalmat. "Szívesen hazaviszlek titeket!" "Na nem, még csak az kéne! Meg különben is, csak 5 személyes a kocsid, és..."-Kyle Alex szavába vágott-"Mi lenne, ha hátul, a csomagszállítóban utaznátok? Ott tuti elfértek!" "Jujj, igen, az jó lenne!"-kiáltottam, de amikor Alexra néztem, a szörnyű "megöllek" nézésével találkoztam. Szerencsére a többiek kihúztak a pácból. "Igen, örülnénk, ha hazavinnél minket Kyle."-mosolygott a fiúra Emili., a többiek pedig hevesen bólogattak. Alex kivételével. Ő csak kihívóan nézett a fiú szemébe. Végül feladta. "Ajj, na jól van.  Most az egyszer." Emili visszarohant a kocsihoz, és egy szalmakalappal jött vissza. "Ez is nálad volt?"-kérdeztem meglepetten. "Természetesen. Enélkül sehova se megyek."-mondta mosolyogva, majd egy könnyed mozdulattal a fejére tette. "Na jó, akkor beszállás!"-mondta Kyle, és Linda már rohant is. Alex még motyogott valamit, de csak annyit tudtam kivenni, hogy "Nem lesz ennek jó vége.". Linda bepattant a csomagszállítóba, közben vidáman nevetett. Lassacskán mi is beszálltunk, Kyle meg beindította a motort, mi pedig hatalmasat sikítottunk. Nem, Alex nem sikított, csak megrezdült kicsit. Látszott, hogy ő is megijedt, de nem volt annyira boldog, mint mi. Ő csak robotarccal ült, és lesújtóan minket nézett. Amikor már száguldottunk, azt hittem, hogy még a hajam is lerepül a fejemről, a szél mégis kellemesen bizsergette a bőrömet. Emilire néztem, aki szintén élvezte a száguldást, de látszott, hogy nagyon küszködik azzal a kalappal...
Egyszer csak hatalmasat pattant a kocsi. Hátra néztem, és egy bazinagy gödör volt az úton. Hát igen, tudom, hogy a magyar utakra szokták mondani, hogy összhangban van a természettel,

én azonban azt mondom, hogy gyere el Ausztráliába, és érezd magad  a Holdon. Félre ne értsetek, nem az autópályákra, meg a városi utakra gondolok, hanem a "normális" közutakra. Megjegyzem, itt a normális út összetétele 80,5% föld + 10% aszfalt és 9,5% egyéb (hulladék, víz, anyám tyúkja) és a semmi közepén van. Hopp, még egy pattanás, de itt már sikítottunk egy nagyot. Aztán úgy zötyögtünk, mintha macskakövön mennénk. Csak természetesen nem macskakövön, hanem apró, szorosan egymás mellett levő árkokban hajtottunk. Meg kell mondjam, Alex feje elég vicces volt, hiszen még mindig tartotta a fapofát, közben rázkódott, de még pattogott is. Nevettem egyet és át akartam ölelni, de a következő kátyúnál az ölébe estem. Alex sem bírta tovább, belőle is kitört a nevetés. Hirtelen, mintha Kyle elvesztette volna az uralmat a kocsi felett, átment a másik sávba, és majdnem lement az útról. Alexnek kezdett jókedve lenni, és elkezdett üvöltözni. "Hé Kyle, nem kell még egy baleset! Mondjuk amennyire szerencsétlen vagy, azon sem csodálkoznék, ha "véletlenül" nekihajtanál az Ayers Rocknak!" Egy kicsit még bizonytalanul mozgolódott az autó, sőt lassított is, de aztán irányba tért. Alex addig magyarázott, hogy tényleg Kyle ügyetlenségének tulajdonítottuk a dolgot. Alexnek annyira jókedve lett, hogy amikor egy viszonylag sima területre értünk, ő felállt és előre nézett. Amikor ezt Naomi meglátta, azt hittem, hogy szívbajt fog kapni. Annyira megijedt, hogy csak hajszálvékony hangon tudott beszélni. "Úristen Alex! Szörnyű ez az út, ki fogsz repülni!"-sikította Naomi. Alex könnyeden hátra nézett. "Oké oké mindjárt leülök, csak még egy kicsit!"-mondta, aztán elengedte a kocsi oldalát, széttárta a kezét és lehunyta a szemét. Szerintem Titanicozott, vagy nem tudom, de Naomi itt már tényleg elvesztette az eszét. Felpattant, és visszarántotta Alexet. Aztán hatalmasat dobott a kocsi, és mindkét oldalról víz csapott fel. Naomi halkan megszólalt-"Mondtam, hogy vigyázz."-de Alex csak ült Naomi ölében. Nyitotta a száját, de nem tudott megszólalni, Linda szintén. Végül is Linda mondta ki azt a mondatot, amit Alex nem tudott. "Lányok, nem erről jöttünk." Az infó sokkolt, egy pillanatra meg állt bennem az ütő és éreztem, hogy összeszűkül a pupillám. Szótlanul ültünk. Lassacskán enyhe esőszag keveredett a kellemes virág és homok illatával. Én nagyot szippantottam a levegőbe, majd felnéztem az égre. Mögöttünk sötét felhők gyülekeztek, s itt-ott még egy villámot is lehetett látni. A lányokra néztem. Mindenki lehajtott fejjel ült, és gondolkozott. Egyszer csak Alex felpattant, mire Naomi hanyatt esett. Elkezdte ököllel ütögetni a kocsi tetejét, s közben el-elcsukló hangon szidta a sofőrt. "Kyle, te szemét seggfej! Mit akarsz? Ha?! Ha...ha kell én...én tönkrevágom a rohadt kocsidat! Hazaviszel, mi? Állj már meg, hallod?!"-Alex végül összerogyott. Nem, sírva nem fakadt, de látszott, hogy hihetetlenül el van keseredve. Hirtelen erős szél kerekedett. Alex felemelte a fejét, és a felhőkre nézett, majd elsápadt. "Úristen..."-suttogta. "Lányok, el kell tűnnünk!"-utasított sürgető hangon. "És mégis hová?"-kérdezte Naomi csípősen. Így még sosem hallottam beszélni. "A lehető legmesszebb!"-majd újra felállt, és dörömbölni kezdett a kocsin-"Kyle! Gyűlöllek, de ha nem gyorsítasz, mind meghalunk!"-kétségbeesetten hátranézett. Mi is követtük a pillantását, de csak egy nagy viharfelhőt láttunk. Alex látván értetlenségünket, röviden, a kétségbeeséstől felcsigázva felénk üvöltötte-"Ebből tornádó lesz!"