9. fejezet: Szépfiú, vagy újabb csalódás? (Ausztrália)

Sziasztok népek! :) Ez a fejezet most extra-giga-mega hosszú lett, úgyhogy ezért előre is bocsánat! 

A részt most Jegesmacinak küldeném! :)) Aztán olvasok egy nagyon jó blogot, szerintem nézzetek be ti is! ;D Itt van! ^^

°Hug Me°

Valaki lökdösött… Emili? Vagy Linda? Még nem tudom… Lassan kinyitottam a szemem. Hát, nem az várt, amire számítottam. Mind a 4-en fölém hajoltak és Linda lökdösött. "Hol vagyok?"- kérdeztem kábán. Viszont válasz helyett Linda büszkén megszólalt: "Mondtam, hogy nem halt meg! Még volt valamicske pulzusa." Na kösz Linda. Úgy néz ki, hogy magamnak kell felderítenem a helyet. A kezeimmel tapogatózni kezdtem. Rideg, nyirkos talajon feküdtem, baloldalamon egy nagy fal volt. A lányok minden mozdulatomat kíváncsi szemmel követték, mintha varázsolnék nekik. "Mi történt?"- próbálkoztam. "Ez hosszú story. Vagy másfél óráig ájult voltál."- tájékoztatott Alex. "Azt hiszem, van időnk"- makacskodtam. Egymásra néztek, de Linda óvatosan megrázta feléjük a fejét. Ettől olyan ideges lettem, hogy indulatosan felültem. Meg is bántam, mert ismét megjelentek a színes karikák. Ezúttal azonban eltűntek, szóval a lányoknak nincs esélye. "Most azonnal elmondjátok! Szörnyű álmom volt a kómám alatt, úgyhogy azonnal kinyögitek az egészet!"- erre kicsit megszeppentek, de amikor újból találkozott a pillantásuk, Linda megint egy "ne most…" nézéssel döntött a kérdésben. Én ezen persze teljesen felkaptam a vizet. "Na jó, figyeljetek, azt sem tudom hol vagyok, milyen nap van, hány óra, hogy mit jelentenek az álmaim és főleg azt nem, hogy mi történt velem. Miért ájultam el?"- kezdtem nagyon kiborulni. Lindára néztem -"Linda, te nagyon okos lány vagy. Biztos tudod, hogy mi történt és miért. Szinte mindenhez értesz!"- de hiába győzködtem, ő továbbra is tartotta a száját. Nem nézett a szemembe. Idegesen sóhajtottam, majd körbenéztem. Igen, ugyanott vagyok, ahol voltam. A barlangban. Viszont a tornádó eltűnt, a nap is kisütött. Lassan felálltam, és a bejárat alatti lejtőhöz mentem. "Már próbáltuk, de nem tudtunk kijutni, hogy segítséget hívjunk"-mondta kis megbánással a hangjában Naomi. Nem törődtem vele, felugrottam az esőt gyorsan beszipózó, mára csontszáraz földre, és próbáltam felmászni, de nem sikerült. Meredekebb, mint emlékeztem. Amikor már vagy tizedére csúsztam vissza, idegesen a lányokhoz fordultam. "Nincs kedvetek segíteni?!" Senki sem válaszolt, csak nézték a földet. Én is a talajra rogytam. Amúgy sem volt se erőm, sem kedvem győzködni őket. Hirtelen, mintha Lindába villám csapott volna, felpattant, és kiáltozni kezdett. "Heuréka!"- sikította örömében. Izgatottan odarohant hozzám. "Megvan Tina! Hihetetlen! Áááá, kitaláltam!"- még mindig visított az örömtől, és egy jó ideig meg sem tudott nyugodni. Amikor aztán valahogyan sikerült, közölte velünk is a tervét. Szóval, a tervem a erő-ellenerőn alapszik- oké, látszik, hogy a többiek már nem értik -"Annyi lenne, hogy ketten összekulcsolják a kezüket, ráállnak a falra, és szépen, lassan, egymásnak dőlve felsétálnak!" "Ez tényleg nem hülyeség"- erősítettem meg Lindát –"Csak van egy kis bökkenő"- itt szegénynek kikerekedtek a szemei –"hogy 5-en vagyunk. Valakinek itt kell maradnia és megvárnia, míg a többiek segítséget hoznak." Erre nagy csend lett. Nem hallottunk mást, csak a szellőt, ahogy enyhén befúj a kis lyukon. A légmozgás ellenére, mégis fülledt volt odalent. Nem tudom pontosan a hőmérsékletet, de 40°C-ra saccolom. A fejem lüktetett, mintha tényleg felforrt volna az agyvizem, és belül rotyogna. A levegő száraz volt, amikor lélegeztem, égett az orrom. Egymásba tettem a kezeimet. Nagyon forró voltam. A kezeim, sőt az egész testem olyan volt, mintha a természetes bőrszínem a vérvörös lenne. Jajj, már megint ez a vér.... A lányokra néztem. Ők is rákvörösek voltak. Csak most vettem észre, hogy mindenki összefogta a haját. Lindának egy laza konty pihent a tarkóján, Emilinek egy alacsony, elegáns copf borult a vállára, Naominak egy lila hajpánt díszítette a fejét, Alex pedig magasra tett copffal ékeskedett. Csak én voltam hatalmas, összekuszált lobonccal. "Na jó, először próbáljunk meg mind az 5-en felmenni, és ha nem megy, akkor…"- azt hiszem, hogy itt Lindának eszébe jutott valami -"Megvan! Istenem, megvan!"- úgy vigyorgott, mint a tejbe tök- "Felmegy az a 4 ember, aztán valaki visszacsúszik, és feljön azzal, aki lent maradt!"- Jézusom, Linda tényleg megoldotta! Mindenki meglepődött, és Emili még a homlokára is rácsapott, ahonnan csak úgy fröcsögött a víz. (ez nem túl guszta :3) Alex felpattant- "Én segítek annak, aki lent marad!" "Oké, de akkor te legyél az első, aki felmegy, hogy ki tudd fújni magad." "Jó jó. Akkor megyünk, Linda?"- erre ő egy kicsit megijedt. Sosem volt jó tesiből, még a kötélre se tud felmászni, nem csoda, hogy fél a falon mászástól. "Hát jóó de… szóval, lehet, hogy nekem nem menne"- kezdett bele Linda, de Naomi félbeszakította. "Linda, te tökre szereted az új dolgokat, szeretsz kísérletezni! Ez mennyiben más, mint úgy autót vezetni, hogy azt sem tudod, hogy melyik pedál a fék?"- Linda elmosolyodott. Tényleg csak azt tudja, hogy melyik a gáz. A többit majd kitalálja. De ez mindennel így van nála. Fel kell törni a tanárnő E-Mail fiókját, de csak a felhasználónevet tudja? A jelszót majd kitalálja. Hálásan a lányra nézett- "Köszönöm Naomi, ez jól esett"- mondta mosolyogva- "Na Alex, akkor indulunk?" "Induljunk, de meddig megyünk, ha már nem nagyon bírjuk?" "Hát az attól függ, hogy mennyire lesz tele a gatyám"- erre mindenki nevetett, de Lindán látszott, hogy halál komolyan gondolta, s ezt meg is erősítette-"Ne nevesetek, ez komoly… én tényleg mindjárt berosálok, mászásfóbiám van!"- az arcunkról lefagyott (inkább olvadt) a mosoly, de ő csak nevetett- "Nyugi lányok, ez nem igaz, de tényleg nem szeretek mászni! Na Alex?" "Felőlem mehetünk!"- összekulcsolták a kezüket. Alex egyik lábával ráállt a világosbarna, száraz falra, Linda meg még szerencsétlenkedett egy kicsit. "Na jó, háromig számolok, és háromra feltesszük a másik lábunkat is!"- mondta Alex, amire Linda csak bólogatott- "Egy…kettő…három!"- sikerült feltenniük a lábukat, de ahogy egymásnak dőltek, remegni kezdett a karjuk, kézfejük meg lassan belilult. Linda még egy halk nyüszítést is elengedett. Görcsösen tartotta Alex felé a fejét, de ő csak a földet nézte. Alex vigyorgott, Linda viszont már nem piros volt, sokkal inkább olyan, mint egy padlizsán. "Alex!"-fakadt ki türelmetlenül. Alex felnézett rá, és akárhogy próbálta is visszafojtani a nevetést, mégis rötyögött. "Bocsi Linda"-próbált mentegetőzni, de nem tudta befejezni, mert amikor kinyitotta a száját, nem bírta tovább. Szakadt a nevetéstől, és látszott, hogy ellazultak a karizmai. Kissé behajlította a karját, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy Linda előreessen. Az oldalán ért földet, és legurult a lejtőn, még mielőtt Alex ráesett volna. Alex még éppen maga alá tudta tenni a kezét, de mivel még mindig szakadt, néhány pillanat után belefejelt a szikes talajba. Még ekkor se hagyta abba. Egyszer csak lépteket hallottunk odakintről. Erre még Alex is elhallgatott, és fenéken csúszva lejött. Emili kikiáltott-"Van odakint valaki? Segítsen kérem!"- a mozgás ekkor abbamaradt. Mi is hangtalanul figyeltünk. Aztán valaki megszólalt-"Elliot, ezt te is hallottad?"-egy lány szólt."Mit? Jamie, nincs itt senki!" Mi van? El ne menjenek! "Segítsetek kérlek, nem tudunk kijönni!"-üvöltöttem. Basszus, megint szédülök... "Nem hallod Lio? Bajban vannak!"-a hang tulajdonosa biztosan egy kislány. Nagyon izgatott lehetett. "Lio...?"-kérdezte halkan Alex. Mi ránéztünk, de ő nem válaszolt. Mindegy, hagytuk a francba, majd úgyis elmondja, ha akarja. A lányka hamarosan megjelent a lyuk szájánál. Szép, hosszú szőke haja volt és tengerkék szeme. Az arca neki is piroskás volt, na de az övé meg sem közelítette a mi főtt rák fejünket. "Sziasztok, kitartás, mindjárt kiszedünk titeket!"-biztatott minket, de közben végig Alexet nézte. Hamarosan a fiú is odaért. A lány mellé guggolt, és ő is benézett. Egy cowboykalap volt a fején, ami alól lelógott a vállig érő szőkés haja. Az ő szeme azonban inkább áfonyás volt, mint tengerkék. Gyorsan végig mért minket, de Alexen megakadt a szeme. "Alex?"-kérdezte. Mi ránéztünk, de ő csak a fiút nézte. "Mi van?"-akadt ki Linda. "Ja semmi, csak egy osztályba jártunk."-mondta lazán, majd lágyan (!!!) felkiáltott-"Segítsetek, légyszi!" Ez fura, Alex sosem beszél így... Kezdtem aggódni, hogy nehogy vele is úgy járjunk, mint azzal a Kyle gyerekkel. A fiú csinált valamit a háta mögött,aztán kicsit beljebb kúszott, egészen a lejtő kezdetéig. Letette a kalapját, majd lehasalt, és kinyújtotta a karját. "Na gyertek!"-mondta biztatóan. Nagyon nem is kellett feljebb mennünk, annyira mélyre tudott lenyújtózni. Jó magas lehet... Alex megindult. Egyik lábával ráállt a "csúszdára" és kinyújtotta a kezét. A fiú pont elérte és kicsit felhúzta, majd átadta a kezét a kislánynak, aki teljesen kihúzta. Amikor látta, hogy Alex kint van, visszafordult hozzánk és ismét lenyújtózott-"Na gyertek!" Én mentem utoljára, és láttam, hogy még a legalacsonyabb Naomi se szenvedett, úgyhogy magabiztosan indultam neki a lejtőnek. Lassan ráálltam a repedésekkel teli földre és kinyújtottam az egyik kezem, míg a másikkal tartottam magam. A fiú gyorsan megfogta, és felhúzott. Nagyon erős volt a szorítása, és az az erő is, amivel finoman, de határozottan felrántott. Amikor már a lányka kezét is közel volt, kinyújtottam a másik kezem is. Ő is gyorsan megragadta, és felsegített. Nagyon kis törékeny keze volt. Amikor felértem, hunyorogtam a napfénytől. Egy kellemes, nagyjából 35 °C szellő keltett igazán életre. Nagyot szippantottam a meleg, de mégis frissítő levegőből, és a lányokhoz mentem. Ők nem messze vártak. Amikor a fiú is kikászálódott valahogy a lyukból, leporolta magát, feltette a kalapját, és a kislány társaságában odajött hozzánk. Amikor megállt előttünk, rá kellett jönnöm, hogy tényleg hatalmas. Vagy egy fejjel nagyobb nálam. "Köszi Lio!"-hálálkodott Alex. "Igazán nincs mit, a legjobb barátomnak bármit." Legjobb barát? Csak osztálytárs, persze... "És, mit kerestek itt a semmi közepén?"-kérdezte Alex, miközben körbemutatott. Amikor bemenekültünk a tornádó elől, nem is képzeltem, hogy mennyit futottunk. A fekete autóút olyan volt, mint egy vastagabb cérnaszál, és tényleg, semmi sem volt körülöttünk csak a kősivatag. "Ezt én is kérdezhetném tőletek"-mondta kedvesen-"De ha annyira tudni akarod, elszaladtak a lovak a tornádó elől. Pedig nagyon messze volt tőlünk, alig éreztünk belőle valamit, de hát ha a ménes beindul..."-magyarázta-"Nem vagytok szomjasak?"-kérdezte. Mi vadul bólogattunk, mire előhúzott a válltáskájából egy hatalmas kulacsot és felénk nyújtotta. Linda kézbe vette, de azzal a mozdulattal átnyújtotta nekem-"Neked most fontosabb. Nehogy megint kidőlj nekem!"-mondta komoran. Én finoman bólintottam, és elvettem tőle az üveget. Felnyitottam a termoszt, és nekiláttam inni a jéghideg, frissítő elixírt. Szerintem kiittam az üveg 1 negyedét, ami azért kicsit gáz. Visszaadtam a vizet Lindának. "Köszi"-mondta mosolyogva. Ránéztem a fiúra, aki hülye képpel nézett mögénk. Értetlenül hátranéztem, és valami apró pacát láttam. "Az a ménes"-mondta a srác. Ránéztem, de még mindig csak a távolba nézett. "És hogy akarod összeszedni őket?"-kérdeztem, mire előhúzott a táskájából egy pálcát-"Úgy mint a marhákat. Összetereljük őket, majd hazavezetjük"-magyarázta-"Szerintem ti menjetek haza, nagyon ki vagytok ütve"-mondta kis aggodalommal a hangjában. Én zavartan álltam, nem tudtam erre mit mondani. Nem tudom hol vagyunk és milyen messze a farmtól. Kyle, vagy nem tudom ki egész messze elvitt minket, feltételezhetően Alexék felé, csak egy másik úton. Mondjuk azok után, hogy a pasas kitett minket a tornádó elé, semmin se lepődnék meg. "Az a baj, hogy nem tudjuk merre kell mennünk"-mondta halkan Naomi. Úgy néz ki, egy rugóra jár az agyunk. "Van nálam egy GPS!"-kiáltott fel a kislány-"Anyáék mindig nagyon félnek, hogy elveszek vagy ilyesmi, és hogy hazataláljak!"-mesélte büszkén. Naomi kezébe nyomta, de ő csak bugyután nézte a készüléket. Végül átadta Lindának, aki néhány mozdulattal megmutatta, hogy hol vagyunk. "Gyere Alex, hol is laktok?"-ő kicsit matatott a gépen, majd az ujjával rámutatott. "Jé, nem is vagyunk annyira messze! Csak 15-20 kilométer!"-Linda láthatóan nagyon örült, Emili meg én viszont már nagyon ki voltunk, az a "csak 15-20 km" meg tuti kikészített volna minket. Mondjuk Lindának igaza van, itt Ausztráliában általában 1-2 óra, mire kocsival átérsz a szomszédhoz meginni egy teát. Hálásan visszaadta a GPS-t, és ránk nézett-"Akkor szerintem induljunk is!" Gyorsan elköszöntünk tőlük, és indultunk is. Lassan elértük az autóutat, ahol Alex megszólalt-"Ugye milyen cuki?"-kérdezte mosolyogva. Mi furán ránéztünk, majd Emili felkiáltott-"Úgy tudtam!"-Alex erre egy kicsit meglepődött-"Mit?" "Hát hogy tetszik neked! Ááá, tudtam én!" "Mi?! Nem is"-kezdett bele Alex, de végül beadta a derekát-"Na jó, talán egy kicsit"-mondta halkan, majd ártatlanul ránk nézett. Bevágta a "cuki vagyok, ne bánts" pofit, de előbb elnevette magát, mint mi. Ráléptünk az aszfaltozott, tűzforró útra. Rajtam papírtalpú cipő volt, úgyhogy olyan volt, mintha mezítláb álltam volna a forró úton. Először csak egy helyben toporogtam, de aztán lábujjhegyre pattantam, és átvágtattam a túloldalra. A többiek rögöve, szépen lassan, komótosan jöttek át. Még én is elmosolyodtam a saját hülyeségemen, de eszembe jutott valami, mire azonnal lefagyott az arcomról a mosoly.