Fuss el véle...

Sziasztok!

Na igen, ha elolvastátok a címet, akkor pontosan tudhatjátok, hogy mit fognak tartalmazni az alábbi sorok. Azt a bizonyos "döntő" kritikát mégsem vártam meg, hanem visszavontam. Nem is tudom pontosan, hogy miért. Sokfélét éreztem, hogy rosszul írok, fogalmazok, meg hogy már nincs kedvem írni. Aztán ma egyesült az egész, így jutottam arra a döntésre, hogy leírjam nektek ezt az egy mondatot: 

Ezennel, a blogomat hivatalosan is lezárom!

Na ja, de még tettem egy ígéretet. Igen, most felfedek mindent, gonosz vagyok, és nem hagyom a fantáziátokra! :) Aki akarja, olvassa, aki nem, az ne. Köszönök mindent, és legyetek jók! ;)

A történet további része (röviden)

Tina: Vele nem sok mindent terveztem. Összejön Tomival, és a sok veszekedés ellenére évek múlva összeházasodnak, s Tinából főállású anyuka lesz. (klasszikus befejezés)

Emili: Az ő története már bonyolultabb. Szünetben hazautazik családjához, de nem tér vissza. Aztán kiderül, hogy meghalt, a családot régóta irtó maffia által, melynek vezére akkor már második házasságában élő apuka. Mindig megöli a szülőket, majd a feleségét, esetleg gyermekét, hogy bezsebelhesse az életbiztosítást. Az embert elkapják, és 2 életfogytiglanra ítélik. Ha Emili még túl is éli, akkor sem maradt volna egyetlen egy élő rokona sem...csak az apja.

Naomi: Kiderül, hogy anyja meghalt rákban, ezért kellett apja szülőhazájába utazniuk. Járni kezd a másik japán származású fiúval, Bakuval. Az apját munka közben baleset éri, így kórházba kerül, ahol néhány hét múlva meg is hal. Naomi árva, s kis ideig agresszív természet lesz. Azt mondja Bakunak, hogy szakít vele, de ezt a fiú nem vette komolyan, így amikor Naomi túltett apján, ismét együtt lesznek. Naomi önerőből kitör a nélkülöző életmódból, és bár nem lesz gazdag, de elmondhatja magáról és Bakuval alkotott családjáról, hogy meg van mindenük. 
Alex: Szülei hazahívják, hogy mégis inkább odahaza járjon suliba, ahol Kyleal kerül egy osztályba. Alex még sokáig elutasító a fiúval szemben, de az utolsó évben, amikor Kyle év közben elutazik, rájön, hogy minden porcikája ellenére imád vele lenni. Később beáll a hadseregbe pilótának, ám egy alkalommal nem teljesítette a parancsot, és kamikazeként megsemmisítette az ellenség titkos fegyverét. Igen, ő is meghal, de a nevét még sokáig emlegetik. 

Linda: Még a sok szörnyűséget megelőzően elutaznak Norvégiába, ám nem Linda nagyszüleinél laknak, hanem egy apartmanban. A sok kaland után visszautaznak. (itt történnek a rossz dolgok a többiekkel) Az utolsó évben egy, a "menő" lányok által kitalált műbalhé következtében Lindát kicsapják a suliból. Nem kell félteni, azonnal új iskolába kerül, ám délutánonként mindig a lányoknál van. Nem csak azért, hogy velük legyen, hanem azért is, hogy mindennap láthassa az igazgató felháborodott képét, és jól belevigyoroghasson. Később elvégzi az egyetemet, híres tudós lesz belőle, és Naomira gondolván, több éves kutatásoknak köszönhetően, kifejleszti a rák ellenszerét. Nem, nem marad szingli, az egyetemen felszed egy jó fej, informatikusnak készülő fiút.

Igen, nem mindenki kapta meg a Happy End-et... valószínűleg utálójára jelentkeztem ezen a blogon, ha majd újat kezdek, akkor biztosan kikerül valamilyen módon ide is. Imádom a 2 feliratkozómat! <33 Mint már mondtam, legyetek jók! :)

°Hug Me°

Itt a vége?

Sziasztok népek!

Tudjátok, arra gondoltam, hogy ezt a blogot le kéne zárom... unalmas, és rosszul fogalmazok (véleményem szerint). A storym meg volt előre, szóval ha biztos a vég, akkor majd felfedek mindent. Még egyenlőre várok egy kritikát, ha az meg lesz, akkor majd kiderül, hogyan tovább, de addig is ne várjatok új részt!
Nagyon köszönöm a 2 feliratkozómnak a sok-sok komit! ;D

°Hug Me°

9. fejezet: Szépfiú, vagy újabb csalódás? (Ausztrália)

Sziasztok népek! :) Ez a fejezet most extra-giga-mega hosszú lett, úgyhogy ezért előre is bocsánat! 

A részt most Jegesmacinak küldeném! :)) Aztán olvasok egy nagyon jó blogot, szerintem nézzetek be ti is! ;D Itt van! ^^

°Hug Me°

Valaki lökdösött… Emili? Vagy Linda? Még nem tudom… Lassan kinyitottam a szemem. Hát, nem az várt, amire számítottam. Mind a 4-en fölém hajoltak és Linda lökdösött. "Hol vagyok?"- kérdeztem kábán. Viszont válasz helyett Linda büszkén megszólalt: "Mondtam, hogy nem halt meg! Még volt valamicske pulzusa." Na kösz Linda. Úgy néz ki, hogy magamnak kell felderítenem a helyet. A kezeimmel tapogatózni kezdtem. Rideg, nyirkos talajon feküdtem, baloldalamon egy nagy fal volt. A lányok minden mozdulatomat kíváncsi szemmel követték, mintha varázsolnék nekik. "Mi történt?"- próbálkoztam. "Ez hosszú story. Vagy másfél óráig ájult voltál."- tájékoztatott Alex. "Azt hiszem, van időnk"- makacskodtam. Egymásra néztek, de Linda óvatosan megrázta feléjük a fejét. Ettől olyan ideges lettem, hogy indulatosan felültem. Meg is bántam, mert ismét megjelentek a színes karikák. Ezúttal azonban eltűntek, szóval a lányoknak nincs esélye. "Most azonnal elmondjátok! Szörnyű álmom volt a kómám alatt, úgyhogy azonnal kinyögitek az egészet!"- erre kicsit megszeppentek, de amikor újból találkozott a pillantásuk, Linda megint egy "ne most…" nézéssel döntött a kérdésben. Én ezen persze teljesen felkaptam a vizet. "Na jó, figyeljetek, azt sem tudom hol vagyok, milyen nap van, hány óra, hogy mit jelentenek az álmaim és főleg azt nem, hogy mi történt velem. Miért ájultam el?"- kezdtem nagyon kiborulni. Lindára néztem -"Linda, te nagyon okos lány vagy. Biztos tudod, hogy mi történt és miért. Szinte mindenhez értesz!"- de hiába győzködtem, ő továbbra is tartotta a száját. Nem nézett a szemembe. Idegesen sóhajtottam, majd körbenéztem. Igen, ugyanott vagyok, ahol voltam. A barlangban. Viszont a tornádó eltűnt, a nap is kisütött. Lassan felálltam, és a bejárat alatti lejtőhöz mentem. "Már próbáltuk, de nem tudtunk kijutni, hogy segítséget hívjunk"-mondta kis megbánással a hangjában Naomi. Nem törődtem vele, felugrottam az esőt gyorsan beszipózó, mára csontszáraz földre, és próbáltam felmászni, de nem sikerült. Meredekebb, mint emlékeztem. Amikor már vagy tizedére csúsztam vissza, idegesen a lányokhoz fordultam. "Nincs kedvetek segíteni?!" Senki sem válaszolt, csak nézték a földet. Én is a talajra rogytam. Amúgy sem volt se erőm, sem kedvem győzködni őket. Hirtelen, mintha Lindába villám csapott volna, felpattant, és kiáltozni kezdett. "Heuréka!"- sikította örömében. Izgatottan odarohant hozzám. "Megvan Tina! Hihetetlen! Áááá, kitaláltam!"- még mindig visított az örömtől, és egy jó ideig meg sem tudott nyugodni. Amikor aztán valahogyan sikerült, közölte velünk is a tervét. Szóval, a tervem a erő-ellenerőn alapszik- oké, látszik, hogy a többiek már nem értik -"Annyi lenne, hogy ketten összekulcsolják a kezüket, ráállnak a falra, és szépen, lassan, egymásnak dőlve felsétálnak!" "Ez tényleg nem hülyeség"- erősítettem meg Lindát –"Csak van egy kis bökkenő"- itt szegénynek kikerekedtek a szemei –"hogy 5-en vagyunk. Valakinek itt kell maradnia és megvárnia, míg a többiek segítséget hoznak." Erre nagy csend lett. Nem hallottunk mást, csak a szellőt, ahogy enyhén befúj a kis lyukon. A légmozgás ellenére, mégis fülledt volt odalent. Nem tudom pontosan a hőmérsékletet, de 40°C-ra saccolom. A fejem lüktetett, mintha tényleg felforrt volna az agyvizem, és belül rotyogna. A levegő száraz volt, amikor lélegeztem, égett az orrom. Egymásba tettem a kezeimet. Nagyon forró voltam. A kezeim, sőt az egész testem olyan volt, mintha a természetes bőrszínem a vérvörös lenne. Jajj, már megint ez a vér.... A lányokra néztem. Ők is rákvörösek voltak. Csak most vettem észre, hogy mindenki összefogta a haját. Lindának egy laza konty pihent a tarkóján, Emilinek egy alacsony, elegáns copf borult a vállára, Naominak egy lila hajpánt díszítette a fejét, Alex pedig magasra tett copffal ékeskedett. Csak én voltam hatalmas, összekuszált lobonccal. "Na jó, először próbáljunk meg mind az 5-en felmenni, és ha nem megy, akkor…"- azt hiszem, hogy itt Lindának eszébe jutott valami -"Megvan! Istenem, megvan!"- úgy vigyorgott, mint a tejbe tök- "Felmegy az a 4 ember, aztán valaki visszacsúszik, és feljön azzal, aki lent maradt!"- Jézusom, Linda tényleg megoldotta! Mindenki meglepődött, és Emili még a homlokára is rácsapott, ahonnan csak úgy fröcsögött a víz. (ez nem túl guszta :3) Alex felpattant- "Én segítek annak, aki lent marad!" "Oké, de akkor te legyél az első, aki felmegy, hogy ki tudd fújni magad." "Jó jó. Akkor megyünk, Linda?"- erre ő egy kicsit megijedt. Sosem volt jó tesiből, még a kötélre se tud felmászni, nem csoda, hogy fél a falon mászástól. "Hát jóó de… szóval, lehet, hogy nekem nem menne"- kezdett bele Linda, de Naomi félbeszakította. "Linda, te tökre szereted az új dolgokat, szeretsz kísérletezni! Ez mennyiben más, mint úgy autót vezetni, hogy azt sem tudod, hogy melyik pedál a fék?"- Linda elmosolyodott. Tényleg csak azt tudja, hogy melyik a gáz. A többit majd kitalálja. De ez mindennel így van nála. Fel kell törni a tanárnő E-Mail fiókját, de csak a felhasználónevet tudja? A jelszót majd kitalálja. Hálásan a lányra nézett- "Köszönöm Naomi, ez jól esett"- mondta mosolyogva- "Na Alex, akkor indulunk?" "Induljunk, de meddig megyünk, ha már nem nagyon bírjuk?" "Hát az attól függ, hogy mennyire lesz tele a gatyám"- erre mindenki nevetett, de Lindán látszott, hogy halál komolyan gondolta, s ezt meg is erősítette-"Ne nevesetek, ez komoly… én tényleg mindjárt berosálok, mászásfóbiám van!"- az arcunkról lefagyott (inkább olvadt) a mosoly, de ő csak nevetett- "Nyugi lányok, ez nem igaz, de tényleg nem szeretek mászni! Na Alex?" "Felőlem mehetünk!"- összekulcsolták a kezüket. Alex egyik lábával ráállt a világosbarna, száraz falra, Linda meg még szerencsétlenkedett egy kicsit. "Na jó, háromig számolok, és háromra feltesszük a másik lábunkat is!"- mondta Alex, amire Linda csak bólogatott- "Egy…kettő…három!"- sikerült feltenniük a lábukat, de ahogy egymásnak dőltek, remegni kezdett a karjuk, kézfejük meg lassan belilult. Linda még egy halk nyüszítést is elengedett. Görcsösen tartotta Alex felé a fejét, de ő csak a földet nézte. Alex vigyorgott, Linda viszont már nem piros volt, sokkal inkább olyan, mint egy padlizsán. "Alex!"-fakadt ki türelmetlenül. Alex felnézett rá, és akárhogy próbálta is visszafojtani a nevetést, mégis rötyögött. "Bocsi Linda"-próbált mentegetőzni, de nem tudta befejezni, mert amikor kinyitotta a száját, nem bírta tovább. Szakadt a nevetéstől, és látszott, hogy ellazultak a karizmai. Kissé behajlította a karját, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy Linda előreessen. Az oldalán ért földet, és legurult a lejtőn, még mielőtt Alex ráesett volna. Alex még éppen maga alá tudta tenni a kezét, de mivel még mindig szakadt, néhány pillanat után belefejelt a szikes talajba. Még ekkor se hagyta abba. Egyszer csak lépteket hallottunk odakintről. Erre még Alex is elhallgatott, és fenéken csúszva lejött. Emili kikiáltott-"Van odakint valaki? Segítsen kérem!"- a mozgás ekkor abbamaradt. Mi is hangtalanul figyeltünk. Aztán valaki megszólalt-"Elliot, ezt te is hallottad?"-egy lány szólt."Mit? Jamie, nincs itt senki!" Mi van? El ne menjenek! "Segítsetek kérlek, nem tudunk kijönni!"-üvöltöttem. Basszus, megint szédülök... "Nem hallod Lio? Bajban vannak!"-a hang tulajdonosa biztosan egy kislány. Nagyon izgatott lehetett. "Lio...?"-kérdezte halkan Alex. Mi ránéztünk, de ő nem válaszolt. Mindegy, hagytuk a francba, majd úgyis elmondja, ha akarja. A lányka hamarosan megjelent a lyuk szájánál. Szép, hosszú szőke haja volt és tengerkék szeme. Az arca neki is piroskás volt, na de az övé meg sem közelítette a mi főtt rák fejünket. "Sziasztok, kitartás, mindjárt kiszedünk titeket!"-biztatott minket, de közben végig Alexet nézte. Hamarosan a fiú is odaért. A lány mellé guggolt, és ő is benézett. Egy cowboykalap volt a fején, ami alól lelógott a vállig érő szőkés haja. Az ő szeme azonban inkább áfonyás volt, mint tengerkék. Gyorsan végig mért minket, de Alexen megakadt a szeme. "Alex?"-kérdezte. Mi ránéztünk, de ő csak a fiút nézte. "Mi van?"-akadt ki Linda. "Ja semmi, csak egy osztályba jártunk."-mondta lazán, majd lágyan (!!!) felkiáltott-"Segítsetek, légyszi!" Ez fura, Alex sosem beszél így... Kezdtem aggódni, hogy nehogy vele is úgy járjunk, mint azzal a Kyle gyerekkel. A fiú csinált valamit a háta mögött,aztán kicsit beljebb kúszott, egészen a lejtő kezdetéig. Letette a kalapját, majd lehasalt, és kinyújtotta a karját. "Na gyertek!"-mondta biztatóan. Nagyon nem is kellett feljebb mennünk, annyira mélyre tudott lenyújtózni. Jó magas lehet... Alex megindult. Egyik lábával ráállt a "csúszdára" és kinyújtotta a kezét. A fiú pont elérte és kicsit felhúzta, majd átadta a kezét a kislánynak, aki teljesen kihúzta. Amikor látta, hogy Alex kint van, visszafordult hozzánk és ismét lenyújtózott-"Na gyertek!" Én mentem utoljára, és láttam, hogy még a legalacsonyabb Naomi se szenvedett, úgyhogy magabiztosan indultam neki a lejtőnek. Lassan ráálltam a repedésekkel teli földre és kinyújtottam az egyik kezem, míg a másikkal tartottam magam. A fiú gyorsan megfogta, és felhúzott. Nagyon erős volt a szorítása, és az az erő is, amivel finoman, de határozottan felrántott. Amikor már a lányka kezét is közel volt, kinyújtottam a másik kezem is. Ő is gyorsan megragadta, és felsegített. Nagyon kis törékeny keze volt. Amikor felértem, hunyorogtam a napfénytől. Egy kellemes, nagyjából 35 °C szellő keltett igazán életre. Nagyot szippantottam a meleg, de mégis frissítő levegőből, és a lányokhoz mentem. Ők nem messze vártak. Amikor a fiú is kikászálódott valahogy a lyukból, leporolta magát, feltette a kalapját, és a kislány társaságában odajött hozzánk. Amikor megállt előttünk, rá kellett jönnöm, hogy tényleg hatalmas. Vagy egy fejjel nagyobb nálam. "Köszi Lio!"-hálálkodott Alex. "Igazán nincs mit, a legjobb barátomnak bármit." Legjobb barát? Csak osztálytárs, persze... "És, mit kerestek itt a semmi közepén?"-kérdezte Alex, miközben körbemutatott. Amikor bemenekültünk a tornádó elől, nem is képzeltem, hogy mennyit futottunk. A fekete autóút olyan volt, mint egy vastagabb cérnaszál, és tényleg, semmi sem volt körülöttünk csak a kősivatag. "Ezt én is kérdezhetném tőletek"-mondta kedvesen-"De ha annyira tudni akarod, elszaladtak a lovak a tornádó elől. Pedig nagyon messze volt tőlünk, alig éreztünk belőle valamit, de hát ha a ménes beindul..."-magyarázta-"Nem vagytok szomjasak?"-kérdezte. Mi vadul bólogattunk, mire előhúzott a válltáskájából egy hatalmas kulacsot és felénk nyújtotta. Linda kézbe vette, de azzal a mozdulattal átnyújtotta nekem-"Neked most fontosabb. Nehogy megint kidőlj nekem!"-mondta komoran. Én finoman bólintottam, és elvettem tőle az üveget. Felnyitottam a termoszt, és nekiláttam inni a jéghideg, frissítő elixírt. Szerintem kiittam az üveg 1 negyedét, ami azért kicsit gáz. Visszaadtam a vizet Lindának. "Köszi"-mondta mosolyogva. Ránéztem a fiúra, aki hülye képpel nézett mögénk. Értetlenül hátranéztem, és valami apró pacát láttam. "Az a ménes"-mondta a srác. Ránéztem, de még mindig csak a távolba nézett. "És hogy akarod összeszedni őket?"-kérdeztem, mire előhúzott a táskájából egy pálcát-"Úgy mint a marhákat. Összetereljük őket, majd hazavezetjük"-magyarázta-"Szerintem ti menjetek haza, nagyon ki vagytok ütve"-mondta kis aggodalommal a hangjában. Én zavartan álltam, nem tudtam erre mit mondani. Nem tudom hol vagyunk és milyen messze a farmtól. Kyle, vagy nem tudom ki egész messze elvitt minket, feltételezhetően Alexék felé, csak egy másik úton. Mondjuk azok után, hogy a pasas kitett minket a tornádó elé, semmin se lepődnék meg. "Az a baj, hogy nem tudjuk merre kell mennünk"-mondta halkan Naomi. Úgy néz ki, egy rugóra jár az agyunk. "Van nálam egy GPS!"-kiáltott fel a kislány-"Anyáék mindig nagyon félnek, hogy elveszek vagy ilyesmi, és hogy hazataláljak!"-mesélte büszkén. Naomi kezébe nyomta, de ő csak bugyután nézte a készüléket. Végül átadta Lindának, aki néhány mozdulattal megmutatta, hogy hol vagyunk. "Gyere Alex, hol is laktok?"-ő kicsit matatott a gépen, majd az ujjával rámutatott. "Jé, nem is vagyunk annyira messze! Csak 15-20 kilométer!"-Linda láthatóan nagyon örült, Emili meg én viszont már nagyon ki voltunk, az a "csak 15-20 km" meg tuti kikészített volna minket. Mondjuk Lindának igaza van, itt Ausztráliában általában 1-2 óra, mire kocsival átérsz a szomszédhoz meginni egy teát. Hálásan visszaadta a GPS-t, és ránk nézett-"Akkor szerintem induljunk is!" Gyorsan elköszöntünk tőlük, és indultunk is. Lassan elértük az autóutat, ahol Alex megszólalt-"Ugye milyen cuki?"-kérdezte mosolyogva. Mi furán ránéztünk, majd Emili felkiáltott-"Úgy tudtam!"-Alex erre egy kicsit meglepődött-"Mit?" "Hát hogy tetszik neked! Ááá, tudtam én!" "Mi?! Nem is"-kezdett bele Alex, de végül beadta a derekát-"Na jó, talán egy kicsit"-mondta halkan, majd ártatlanul ránk nézett. Bevágta a "cuki vagyok, ne bánts" pofit, de előbb elnevette magát, mint mi. Ráléptünk az aszfaltozott, tűzforró útra. Rajtam papírtalpú cipő volt, úgyhogy olyan volt, mintha mezítláb álltam volna a forró úton. Először csak egy helyben toporogtam, de aztán lábujjhegyre pattantam, és átvágtattam a túloldalra. A többiek rögöve, szépen lassan, komótosan jöttek át. Még én is elmosolyodtam a saját hülyeségemen, de eszembe jutott valami, mire azonnal lefagyott az arcomról a mosoly.

8. fejezet: Álmok útvesztője (Ausztrália)

Sziasztok!

Na csak annyi lenne, hogy ez a rész kicsit morbid, és uncsi lett, olyan átvezetőrész féle. Most inkább a leírásokra gyúrtam rá. Ennek ellenére ezt a fejezetet most Fantának küldöm, ezer meg ezer bocsánattal!! <33 Jó olvasást, remélem tetszeni fog! ;D
°Hug Me°

Kidőltem, még hallottam néhány kósza hangot, de nem fogtam fel a jelentésüket. Éreztem, ahogy elszállok. Nem tudom hová, de biztosan jó helyre. Minden vibrált, színek kavalkádja zsibbasztotta az agyamat. Lassan kitisztult a kép…egy sziklán állok, az óceán partján,  égszínkék pánt nélküli, lenge ruhában. Érzem a sós illatot, az erős, hajamba kapó szelet, a csupasz lábam alatt a hideg, nyirkos követ. Egy kislány áll előttem, egy csinos kis piros ruhácskában. A szél a ruhájával, és hosszú barna hajával játszadozik. Aranyos lányka lehet. Közelebb léptem hozzá, de ő nem fordult meg.  Belenéztem az arcába. Ez fura, mintha kicsit hasonlítana rám... Sírt, vörös, duzzadt szeme volt.  Átkaroltam, de ő ekkor előrelépett. Nem értettem, hogy mit akar, de amikor már egymásután tette meg a lépéseket, kezdtem megijedni. Meg akartam fogni a karját, de ahogy hozzáértem a törékeny lányhoz, átsiklott rajta a kezem. A karjából az a darab, amit meg akartam ragadni, semmivé lett. Szó szerint egy üres sáv volt a könyöke helyén. Az égen sötét viharfelhők gyülekeztek, és villámok cikáztak. Most már a lány vállával próbálkoztam, de ugyan az történt. Olyan, mintha darabolnám a lánykát. Végül hagytam, menjen csak, de kezdtem izzadni. Már csak néhány lépésre volt a szikla szélétől, amikor megállt. Odaszaladtam hozzá, ám amikor megérintettem a „sávos” lány hátát, ledőlt. Úristen, tisztára mintha én löktem volna le! Utána kiáltottam-"Kira!"-nem tudom, miért ezt a nevet üvöltöttem, de egy belső hang ösztönzött. Láttam őt a vízbe esni, pont egy nagy szikla mellé. Felnéztem, és valamiért vissza akartam menni, de amikor megfordultam, egy sötét, mély lyuk volt a szikla helyén, melyből ijesztő, cinikus nevetés morajlott. A tengerre akartam nézni, de csak feketeséget láttam. Az az egy kődarab, amin álltam, elkezdett mozogni. A rajtam lévő ruha parázslani kezdett, az alja a combom közepéig le is égett, aztán az izzó szikra csak terjedt tovább. A ruhám koromfekete lett, és itt-ott néhány lyuk éktelenkedett rajta. Kezdtem tényleg nagyon beparázni. Ijedten kapkodtam a fejem jobbra-balra, de mindenhol a sötétség és kacaj volt. A hangok forrása egyre közelebb és közelebb jött. Aztán a szikla megállt, én meg hasra estem. A fejem lelógott, de akárhogy próbáltam felállni, nem tudtam, mintha kötelekkel rögzítettek volna.  Felemeltem a fejem, és a végeláthatatlan feketeségből valami vörös izét láttam folydogálni. Azt hiszem, vér… Amennyire körbe tudtam nézni, mindenhonnan ez folyt. A folyadék már a sziklámat mosta, amikor a kő is kezdte átvenni a véres színt. Én rángattam magam, de felállni csak nem sikerült. A vér lassan eléri a kő tetejét és a testemet.  Most oldalra próbáltam vetődni, s  láss csodát, sikerült! Basszus, csak legurultam a menedékemről… azt hittem, hogy a vérbe fogok esni, de én csak háttal lefelé zuhantam. Minden semmivé lett. Egy idegig még zuhantam, aztán egy fémlap került alám. Lassan feltápászkodtam. A hajamat felfele fújta a szél, és majdnem lerepültem erről is, de ijedtemben leguggoltam. Amikor ismét kezdtem biztonságban érezni magam, észrevettem, hogy oldalról egy óriási téglalap alakú izé közelít. Nagyon gyorsan jött, de mire felfogtam a dolgot, már nekicsapódott a „guggoló helyemnek”, és ott is maradt. Ugyan nem dőlt rám, de amikor további 3 is felém száguldott, már sikítva nekilapultam az immáron falként szolgáló fémnek. Mind a 3 fénylő lap megmaradt, pont úgy, mint az első. Na most vége, be lettem zárva. Észre se vettem, hogy már felülről is rám zuhan egy fémnégyszög. Amikor nagy, éles hanggal becsapódott, a földre dobtam magam. Most már tényleg totál be voltam kasztlizva. A börtönöm azonban mintha lassult volna, majd finoman földet ért. Kíváncsian felálltam és megérintettem a szilárd, hideg falat, mire az eldőlt. Hátrahőköltem, mert előre féltem, hogy mi fog elém tárulni, de hatalmas meglepetésben volt részem. Kezdjük ott, hogy erős napfény világított az arcomba. Hunyorogtam, takargattam a szememet, de semmit se láttam. Félénken előreléptem. Azt hittem, hogy valami szilárd, hideg, rideg vagy szutykos, retvás, lekulázott cucc kerül a lábam alá, azonban finom, selymes, puha és illatos fűre léptem. Az orromat isteni virágillat kényeztette, miközben kellemes szellő bizsergette a bőrömet. Lassan már láttam is valamit. Egy végtelen zöld mezőn voltam, amit a virágok tarkára színeztek. Néhány habos-babos hófehér bárányfelhő úszott az égen, a nap meg vidáman szikrázott. A mező szeme egy kristálytiszta, átlátszó tavacska volt. Magamra néztem, de meglepetésemre már nem a szenes, lyukas rongy volt rajtam, hanem egy csodaszép lenge, piros ruha, nyakamban egy bőrrel rögzített, vérvörös szív alakú kristállyal. Elindultam a hatalmas fűtengeren, az illatos virágok között. Megint mezítláb voltam, így tisztán éreztem a vaj puha földet a talpam alatt. A tó felé tartottam. Amikor odaértem, belenéztem és egy aranyhalacskát láttam játszadozni. Egy ideig még néztem a kis tavacska arany ékszerét, de valaki megérintette a vállamat. Annyira megijedtem, hogy beleestem a vízbe, amiből ekkorra már fekete iszap lett. Levegő után kapkodva kitörtem a vízfelszínre, és megláttam a parton azt a lányt, aki leugrott a szikláról. Az üde zöld mező és a virító, színes, pompás virágok mind elszáradtak, az eget sötét viharfelhők borították. A lány ijedten gesztikulált, de nem értettem. Erős szél támadt, s vadul fújta a haját. Barna szeméből színtiszta félelem sugárzott. Látván, hogy egy szót se értek, hátrafordult, és kiáltott. Egy fiú futott elő a semmiből, és átölelte a lányt, ő azonban kitört a szorításából, és felém mutogatott. Az a srác nagyon ismerős valahonnan, még is olyan ismeretlen… talán csak azért, mert nem láttam tisztán az arcát. Rám nézett, de csak a fejét csóválta, majd így szólt a lányhoz: "Ő döntött így, mi már semmit se tehetünk érte…"- láttam, hogy az arcáról egy könnycsepp gördül le. Mi van?! Mi volt az én döntésem? Ezt nem értem! A lány mit sem törődött a fiú szavával, odafutott egészen a tó széléhez, és kinyújtotta a kezét. Én ekkor megpróbáltam kiúszni, nyújtottam a kezem, de valaki megragadta a lábam, és lerántott a mélybe. Az iszap alól még láttam a lányt, aki utánam vetette magát, és úszott utánam a mélybe. Én még mindig nyújtogattam a kezemet, és már majdnem elértem az övét, amikor a fiú visszarántotta a megmentőmet. Még ő is vetett rám egy pillantást, majd felvitte a kislányt, aki még mindig engem nézett. Az arca egyre csak távolodott, s már semmit sem láttam. Magamra maradtam elveszve a semmiben. Csak lebegtem a néma csendben, a sötétségben. Éreztem, hogy sírni kezdek. Nem értek semmit, egyedül vagyok, és nincs semmi segítségem. Mikor lesz már vége? Aztán valaki megragadta a kezemet, és kirántott a fénybe….

7. fejezet: Egy gyöngyszem a sivatagban (Ausztrália)

Sziasztok! :) 
Gyorsan meg szeretném köszönni első feliratkozómnak a sok-sok komit, meg persze a feliratkozást! ;D Ezt a részt az egyik legjobb barátnőmnek, Fanninak küldeném. :)
Ennyi voltam, pusza! <3
°Hug Me°

Ebben a pillanatban megállt a kocsi. Alex megint beindult-"Kyle! Ne tökölj, indulj már! Megőrültél?! Meg fogunk halni!"-ekkor kinyílt az ajtó, és Alex kiugrott a csomagszállítóból. A kocsiból azonban nem a helyes fiú szállt ki, hanem egy cigiszagú, magas, zömök, rossz arcú ember. Hosszú, sötét haját az arcába fújta a szél, de ő hatalmas kezével rendbe tette. Alex megtorpant, és földbegyökerezett a lába. "Mi...mit csináltál Kyleal?" "Jajj, szivi, az most tök mindegy."-mondta lazán a férfi. A felhőkre nézett, majd ránk-"Na, kiszállás!"-utasított. Alex azonban a férfire támadt. El akarta tolni, hogy odaférjen a kocsihoz, de a pasas meg se moccant. Alexra nézett, és nevetve ellökte, mire szegény hanyatt esett. Naomi nem bírta, és kiugrott a helyéről. A szemei villámokat szórtak, miközben a hústorony felé közelített. Az csak elnevette magát, de Naomi egy jól irányzott mozdulattal gyomorszájon rúgta. Az ember ugyan meg se moccant, de Naomi nem adta fel. Amikor a férfi ütni próbált, ő kitért az ökle elől. Ezt már én sem bírtam. A többiekre néztem, és Naomi felé biccentettem. Ők vették az adást, és velem együtt megrohamozták az embert. Ezen nagyon meglepődött, de ahelyett, hogy védekezett volna, beugrott a kocsiba, és elhajtott. Alex még egy ideig futott utána, de végül feladta. Mire mi is utolértük, már sírt. Emili finoman átölelte. "Megoldjuk. Biztosan megoldjuk."-de hiába próbálkozott. Alex az egyre távolodó autóra meredt, ami lassan már csak egy naptól szikrázó, fekete gyöngyszem lett a hatalmas sivatagban. Fölöttünk az ég már korom fekete volt, mégis ijesztően nagy csend honolt. Túl nagy... halk sziszegés szerű hangot hallottunk. Alex lassan felemelte a fejét. Hirtelen tényleg szélcsend lett, mire hátra nézett-"Futás!"-mondta türelmetlenül, de mi nem mozdultunk. Ránk nézett-"Nem értitek? Fussatok már!"-de mi csak álltunk. Ezt látva Alex kitépte magát Emili karjaiból, és elrohant az úton. Egymásra néztünk, és utána szaldtunk. Olyan gyorsan futottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Kalapált a szívem, kapkodtam a levegőt és lassacskán enyhe véríz volt a számban. (ez furán hangozhat, de gondolom, ha sokat futtok, veletek is előfordul) Emili előttem száguldott, de kezdett lassulni. Fejéről már rég lerepült a kalap, egyik kezében szorongatta. Már Alex is mellettem loholt. Én hirtelen megtorpantam. A kétségbeesés teljesen úrrá lett rajtam."Lányok, ennek így semmi értelme!"-mindenki megállt, majd kétségbe esett arccal rám meredt.  Hátranéztem. A felhőkből lassan egy apró tölcsér formálódott. "Inkább vonuljunk fedezékbe!"-csak Emili kapcsolt. Körbenézett, majd bemutatott a sziklás sivatagba. Először nem értettem, de ő nekilódult. Én rohantam utána, s már láttam, mitől jött izgalomba. Egy apró barlangot talált. Talán mind beleférünk, de attól tartok, hogy már foglalt a menedék. Mindenesetre perpillanat nem volt más esélyünk. Amikor Emili a barlang szájához ért, hanyatt vágta magát, és úgy csúszott be, azonban egy nagy sikítást is hallottam. A többiek megtorpantak, én meg bedugtam a fejem a barlangba-"Emiliii! Jól vagy?"-kiáltottam, mire hamar jött egy megnyugtató nevetés. "Persze, csak megijedtem! Ez hatalmas!"-ezt meghallván már készültem bevetni magam, de még egy pillantást vetettem a mostanra teljesen kialakult tölcsérre.

A látvány ijesztő volt, főleg amikor a diónyi esőcseppek apró jégdarabok társaságában kezdtek el hullani az égből. Bevetettem magam a sötét, kiszáradt barlangba, ahol meglepetésemre egy csúszdaszerű lejtő vitt le az aljára. Annyira nem volt mély, de kicsit kezdtem aggódni, hogy hogyan fogunk kijutni. "Nem kellene eltorlaszolni a bejáratot?"-kérdezte Naomi, amikor már mindenki leért. Lindával szinte egyszerre kiáltottuk-"Isten ments!"-de aztán hagytam, hogy folytassa-"Ha bezárnánk a lyukat, akkor nem egyenlítődne ki a nyomás!"-ezt mély csend követte, de végül is ránk hagyták. Most volt egy kis erőm úgy igazán körülnézni. A sötéthez még nem szokott hozzá a szemem, de úgy nagyjából bemértem a barlang méretét. A mennyezet alig volt magasabban a fejünknél, viszont oldalra nézve elég kiterjedt volt. A dohos barlang szag keveredett a kinti vihar szagával. "Jól van lányok, semmi pánik."-Linda próbált megnyugtatni minket-"Egy tornádó 2-3 percig létezik, utána semmivé foszlik."-ebben a pillanatban, mintha az Univerzum ki akarna tolni vele, egy apró ér kezdett el a lejtőn lecsordogálni. Linda zavartan próbálta megmenteni a helyzetet-"Ööö... hát gyakran van ez így, de ha szerencsénk van, akkor egy részét beszívja a tikkadt talaj..." Az elején még működött is a dolog, de amikor a cérnavékony folyásból apró Niagara lett, akkor már a föld is kilökte magából, mint valami mérget. A cipőm kezdett átázni, s már reszkettem a hideg víztől. Egyszer csak éreztem, hogy a szél ki akar szippantani a menedékemből. Ijedten a többiekre néztem, de amikor már kissé fel is emelkedtem, akkor gondolkodás nélkül hasra vágtam magam, bele a vízbe... vagyis hogy a sárba... először furcsálltam a dolgot, de rájöttem, hogy a vizet már visszahúzta a kavargó szörnyeteg. Láttam, ahogy a többiek is követik a példámat. Emilire néztem, de egy sártömb viszonozta a pillantásomat. Gondolom, én is így nézhettem ki, mert ő elmosolyodott. Hirtelen azt éreztem, hogy a vihar igenis vonszol a földön. Ja, hülye vagyok, hogy nem a fal mellett hasalok... sikítottam, mire Emili, a sárgombóc arcú, megragadta a kezem. Na jó, ez gonosz volt, elvégre segített... na mindegy. Nagyon hálás voltam neki, de aztán a fergeteg már kissé a levegőbe emelte a lábamat. Én eszetlenül rugdostam a lábammal, tapostam a levegőt, de hiába. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy ez majd beválik és azt sem értem, hogy miért nem tudok sikítani? Próbálok beszélni, de nem megy. Gondolom a stressztől van, de akkor is! Már nem gondoltam komolyan, hogy túlélem ezt a "kis kocsikázást". Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon...már tényleg kezdtem nagyon elkeseredni, amikor a húzás gyengült. A lábaim lassan visszatértek a földre és kezdtem megnyugodni. Nem is tudom, mennyi ideig feküdtünk még így, hasalva a retvában, amikor egyszer csak eszembe jutott Kyle. Felpattantam, de hirtelen szédülés fogott el, és színes karikákat láttam. Pislogtam, hogy lássak valamit, de a barlang fala hullámzott. Már a levegőt is nehezen vettem, és lassan minden homályba borult...